Akadálymentes verzió
Menü megnyitása

A siker mindig egy osztály közös munkája

2014. július 4.

Táborné Vincze Márta Bonis Bona életműdíjat kapott. Interjú. 

Több évtizeden át tartó, példaértékű tehetséggondozó munkája elismeréseként tavasszal életműdíjat vett át Táborné Vincze Márta tanárnő Balog Zoltántól, az emberi erőforrások miniszterétől. A Budapesti Fazekas Mihály Általános Iskola és Gimnáziumban beszélgettünk az 1967-ben itt érettségizett, majd 1972 óta folyamatosan itt tanító tanárnővel többek között az iskola nagyhírű matematika tagozatának múltjáról és jelenéről, a kiugró tehetségekről és azokról, akik mögöttük állnak. 
 
Miért tanít valaki negyvenkét évig ugyanazon a helyen?
Az első válasz nyilvánvalóan az, hogy vannak olyan típusok, akik nem érzik úgy, hogy váltaniuk kellene. A valódi válasz természetesen a Fazekassal magával függ össze: 1967-ben itt érettségiztem, a mi osztályunk volt a második évfolyam a matematika tagozaton. A fölöttünk lévő évfolyamba járt például Lovász László, Pósa Lajos, Pelikán József, Laczkovich Miklós vagy Vesztergombi Katalin, akik mind nagynevű matematikusok lettek. A mi osztályunk úgy kezdett, hogy nem volt matematika tanárunk, aztán megérkezett Kőváry Károly tanár úr, aki valójában beindította itt a speciális matematika tagozatot. Ő volt az, aki először végigcsinálta ezt a programot egy osztállyal, összeállította az anyagokat, kiválogatta a feladatokat, meghatározta a szempontokat, tehát minden téren alapvető munkát végzett az ELTE-n működő, Surányi János által vezetett szakmai módszertani kutatócsoporttal együttműködve. Miután végeztem az egyetemen, ő hívott ide, én pedig némi szorongással eljöttem. Tudom, ez még mindig kevés lenne ahhoz, hogy ennyi évtizedig hűséges legyek, de az, ahogyan Kőváry tanár úr segített és támogatott abban, hogy egyedül vigyem végig az első osztályomat, rengeteget számított. Kívülről talán nem látszik, de a speciális matematika tagozaton számos nehézséggel kellett szembenézni: nem volt ránk szabott tankönyv, meg kellett keresni a megfelelő feladatgyűjteményeket, és a tananyag is meglehetősen lazán volt körülhatárolva. A későbbiekben a tapasztalatok alapján megjelentek az egyes szakterületekre külön tankönyvek, melyek nagy segítségünkre voltak. 
 
Amikor tanárnő bekerült a tagozat második évfolyamára, mit gondoltak az előző osztályról, akik megnyerték a nemzetközi diákolimpiát?
Természetesen nagy dolog volt, hogy nyertek, de mi az ő eredményeiktől függetlenül is nagyon jól éreztük magunkat: a mindennapokban ez nem foglalkoztatott minket. Nálunk is voltak sikerek, olimpikonok (Elekes György, Hoffmann György, Surányi László) is kerültek ki közülünk. Amikor az ember idejár egy osztályba, nincs ideje magát hasonlítgatni a többiekhez. 
 
Ennyi év alatt volt olyan pillanat, amikor nem akart bemenni órát tartani?
Hogyne, ez magától értetődő. Azok az érdekes esetek, amikor az ember elszúr valamit, de ennek ellenére a következő órán is be akar menni. Arra gondolok, ha valami nem fogalmazódott meg világosan, vagy úgy érzem, hogy amit mondtam, az nem jutott el a diákokig. Ha velem szemben ül egy osztály, akkor mindig az ő képességeiket, érzékenységüket és ráhangolódásukat kell figyelembe vennem: folyton tekintettel kell lennünk a közösség pillanatnyi állapotára. Amitől a matematika tagozat különleges, az az, hogy ide már eleve válogatott gyerekek kerülnek, olyanok, akik annyit már biztosan gondolnak a matematikáról, hogy szívesen foglalkoznak vele. Nekünk ezzel a feldobott labdával kell kezdenünk valamit: tanárként az a feladatom, hogy értékelhető szintre segítsem őket, ahol ők is jól érzik magukat. Vannak, akik szerint ma gyengébb előképzettséggel érkeznek hozzánk a gyerekek. Ha ez így van, akkor tanárként erre a kihívásra is választ kell találnom. 
 
Nagyon óvatosan fogalmaz.
Igen, mert ez osztályonként változik. Most például két osztályom van: a nyolcadikosok nagyon tehetségesek, fel sem merült kétely a további tanulmányokkal kapcsolatban, de a hetedikeseknél többeknél csak azt látom egyelőre, hogy érdeklődőek, de még nem eléggé érettek arra, hogy kiderüljön, hogy mennyire fontos nekik a matematika. Mindez összefügghet azzal, hogy a matematika tagozat régebben kilencedik osztályban indult, most pedig már jó ideje hetediktől, ami lényeges különbség. És egy másik „váltás” tanúi is vagyunk: ma jobban oda kell figyelni, hogy a gyerekek megértsék a feladat szövegét, hogy tíz perc után ne tegyék le a ceruzát, hogy ne szóródjon szét a figyelmük. És hogy meglegyen az ideje annak, amivel foglalkozunk. 
 

Táborné Vincze Márta és Pósa Lajos a Bonis Bona díjátadón
 
Létezik Fazekas-módszer?
Az iskolában nyilván sokan tanítunk ugyanolyan módszerrel, de feltehetően más tagozatos iskolákban is hasonlóan zajlik az oktatás. Természetesen egymás munkáját is figyelemmel kísérjük és segítjük. Újra hangsúlyozom: rengeteg múlik az osztályon. Ahol ott vannak az évfolyam, az iskola legjobbjai, de az ő sikereikben mindig szerepet játszik az, hogy az osztálytársaik mögöttük állnak-e, illetve hogy ők tudják-e magukkal húzni a többieket. Próbálom tudatosítani a tanítványaimban, hogy a két-három ember által elért siker az mindig egy osztály közös munkája: nem arról szól a dolog, hogy ketten elöl futnak, a többiek meg iparkodnak utánuk. Nem is gondolná, milyen gyakran fordul elő, hogy olyanok állnak elő érdekes és fontos gondolatokkal, akik nem az élmezőnyhöz tartoznak, ilyenkor pedig muszáj, hogy ők is kapjanak teret. A siker ott kezdődik, ha a gyerekek akarják a sikert, ellenükre nem megy a dolog: csak akkor működik, ha részt vesznek benne, minél szélesebb körben, annál jobb. 
 
Miben más a matematika tagozaton folyó oktatás?
Itt heti hét-nyolc órában tanulják a matematikát. A fő különbség, hogy válogatott gyerekek járnak a tagozatra, akikkel gyorsabban haladunk, illetve több dolgot tanulunk, ami pedig elhangzik az órán, azt bizonyítjuk is. Nem is annyira az anyag mennyiségében van tehát lényeges különbség, hanem abban, hogy igyekszünk a tananyagot önállóan feldolgoztatni a gyerekekkel, törekszünk arra, hogy maguk fedezzenek fel bizonyos összefüggéseket. 
 
Hogyan lehet „megszelídíteni” a nem tagozatos osztályokat?
Mivel én főleg a tagozaton dolgoztam, kevés ilyen élményem van, bár emlékszem olyan esetre, amikor megrögzött humán osztály számára elfogadhatóvá tettem valamit, amire korábban ők sem gondoltak volna. Nemrég beszélgettem egy kollégámmal, aki szintén sok évig tanított itt. Ő mesélte, hogy egy nem tagozatos osztályban az első néhány óra után sikerült megfordítania a közhangulatot: olyanok is eljártak a matematika fakultációra, akik különben nem választották volna ezt a tárgyat. 
 
Nehéz, talán lehetetlen is egy-két nevet kiemelni, mégis megkérdezem: kire büszke a diákjai közül?
Például arra a tanítványomra vagyok büszke, aki egy kültelki általános iskolába ment dolgozni, ahol megpróbált matematikát tanítani fegyelmezési eszközök és rossz jegyek nélkül. Egyszerűen igyekezett előhozni a gyerekekből azt, hogy próbáljanak meg örülni annak, hogy matematikát tanulnak. Az embert melegség tölti el, ha azt látja, ha valaki a helyén van, és azt csinálja, amit neki kell. 
 
A tehetségeket hogyan lehet azonosítani matematikából?
Hatodik osztályban van egy felvételi, ahol megpróbáljuk azokat kiszűrni, akikben látható az érdeklődés a matematika iránt. Ilyenkor többen figyelünk rájuk, de az csak később derül ki, hogy ki az igazán tehetséges. Azt szoktam mondani, hogy rengeteg okos ember van, közülük pedig akad, akit érdekel a matematika. A kilencedik osztály táján azt látjuk, ha valaki örömét leli a matematikában, tizenegyedik táján pedig azt, hogy ez neki valóban fontos – a lépcsőfokok általában így követik egymást. Mindkét irányban nehézséget jelenthet a hatosztályos képzésünkben a nyolcadikban létező átjárási lehetőség. Egyrészt azok a gyerekek, akik már megszokták a helyüket, nem mennek el máshová, még ha esetleg ez jót is tenne nekik, másrészt azoknak, akik ekkor lépnek be a rendszerbe, tovább tart a beilleszkedés. Az utóbbiak főleg vidékiek, akiket ekkor már elengednek a szüleik kollégiumba. Azt hiszem, a legnagyobb kihívást azt jelenti, ha valaki bent ragad a rendszerben, holott másutt jobban érezné magát. Azt már megtanultam, hogyan lehet mindezt a gyereknek és a szülőnek jelezni, kierőszakolni viszont nagyon nehéz. 
 
Tanárnő a tanórákon túl táborokat szervez, versenyekre is felkészít.
Tagozatos osztályban nincs mese: eleve vannak matematikatáborok, ezek szervezésében részt vettem. A tehetséggondozó szakkörökkel ugyanez a helyzet, ráadásul azok nemcsak a Fazekas diákjainak szólnak. Én úgy tekintek ezekre a tevékenységekre, mint a tanítás szerves részeire.
 
Milyen tapasztalatai vannak a versenyekkel, a versenyzéssel kapcsolatban?
A hozzánk bekerülő gyerekek már eleve versenyeznek. Ugyanakkor nem minden tehetséges fiatal tud vagy szeret versenyezni, ahogy az sem biztos, hogy a legjobb versenyzőkből lesznek később a legkiválóbb tudósok. Tanárként abban tudok nekik segíteni, hogy a verseny ne legyen se kín, se kötelezettség: ha valaki nagyon nem akar, ne menjen el. Ugyanakkor a legtöbben szívesen megmérettetik magukat, de soha nincs semmifajta kényszer, vagyis nincs rajtuk annak a nyomása, hogy valamilyen helyezést muszáj elérni. 
 
Több tanítványa szerepelt eredményesen a nemzetközi diákolimpián. Hogyan tekint erre a versenyre? 
A tizenegyedikesek, tizenkettedikesek közül az olimpiára készülőkkel mindig egy komoly csapat dolgozik együtt, én általában mint a tanító tanáruk vagyok jelen. Azoknál, akik helyezést értek el, sokat számított, hogy együtt csinálták, illetve hogy akarták is csinálni. Az 1995-ben érettségizett osztályom tagjai közül többen vettek részt az akkor Kínában megrendezett olimpián. Ők mesélték utána, hogy ott nem tíz-tizenöt fős kiscsoportokban, hanem szó szerint tömegesen történik a tehetségek kiválasztása és felkészítése. Így aztán érthető, hogy a követelmények is mások lettek az elmúlt évtizedekben, ezért elmélyült szakmai munka kell az eredményes felkészítéshez. Amikor én tanítani kezdtem, egyedülálló matematika szakkörrendszer hálózta be az országot fontos vidéki központokkal és kiváló szakemberekkel, ahonnan magabiztosan lehetett elindulni. Nem az a kérdés, hogy a három nagyon tehetséges fiatal kijut-e az olimpiára, mert a válasz természetesen igen, hanem az, hogy akik mögöttük állnak, tudják-e őket segíteni és maguk eredményesek lesznek-e a továbbiakban, illetve mi hogyan tudjuk őket támogatni. 
 
Mi történik általában azokkal, akik a tagozaton végeznek?
Természetesen van egy csoport, akik matematika felé mennek tovább az egyetemen, néhányan a fizikát választják. Általában többen mennek műszaki karra, ahol informatikával foglalkoznak, mások a közgazdaságtudományi karok felé tájékozódnak. És akad tanítványom az orvosi egyetemen és a bölcsészkaron is. Vagyis nincs lezárva semmi a matematika tagozattal, de a későbbi elhelyezkedéssel sem szokott problémájuk lenni.